Amerre járok, mindenhol különböző repülő "objektumok" tobzódnak. Nem győzőm a fejem kapkodni.
A paradicsomok szépen növekednek, lassan színesednek is. Az alsó levelek néhol bepöndörödnek, de ez nem betegség. Elsősorban a kacsolt töveken tapasztalható. Ez a levélsodródás
A szabadföldi uborkák is nőnek szépen, főleg, mióta elkészült a támrendszer, és nem a földön vannak. Az uborka futónövény. Így jobban érzi magát, kisebb a gomba betegségek előfordulásának veszélye. No, meg kisebb helyre is van szükségük, főleg az ekkora kis kertben, mint az enyém. Eddig egyszer permeteztem meg Bordói leves vízzel.
A paprikák is lassan utolérik magukat, mert a korábbi hűvös időjárás ezeket vetette vissza legjobban.
Hetente le szoktam permetezni őket csalánleves kenőszappan lével, a tetvek ellen, és kálcium tartalmú levéltrágyát is kapnak a paprikák, és a paradicsomok is. Ez a későbbi bibepont rothadás (csúcsrothadás) megelőzésére való. Ez a kálcium hiány egyik jele, de ekkor már késő. Meg kell előzni.
Ez az üvegházra természetesen nem vonatkozik, hiszen ott sosem esik az eső:-)
A ribizlit folyamatosan szedjük, málna is van még. Az epreket sajnos nagyrészt leverte a szél, így abból nem sokat tudtam hasznosítani.
De az biztos, hogy most már egyre több a termés mindenen, lassan saját paprika, paradicsom, uborka és még ki tudja mennyiféle termés várható. legyen üdvözölve a NYÁR Čapek soraival!
Miután a kertész ilyeténképpen végzett a rózsaoltással, észreveszi, hogy megint lazítania kellene az ágyások megülepedett, cserepes talaját. Ez a munka évente legalább hatszor követelőzik, s a kertész minden ilyen alkalommal hihetetlen mennyiségű követ, kavicsot és egyéb istencsapását dobál ki kertje földjéből. Az a sok undok kő nyilván valamiféle magvakból vagy petékből fejlődik, de az is lehet, hogy a föld titokzatos méhéből tör elő szakadatlanul; vagy talán a föld valamiképpen köveket izzad? Egyáltalában a kertészeti avagy kultúrtalaj, nevezhetjük humusznak vagy televénynek is, igen változatos összetételű. Alkotóelemei a következők:
föld, trágya, korhadt lomb, tőzeg, kövek, üvegcseréptörött tálak, szögek, drótdarabok, csontok, huszita nyilak, a csokoládé sztaniolja, téglák, régi érmék, ócska pipák, táblaüveg, törött tükrök, kiszolgált névtáblák, bádogedények, zsinegek, gombok, cipőtalp, kutyagumi, széndarabok, fazék füle, mosdótálak, rongyok, üvegcsék, csatok, kannák, kapcsok, patkók, konzervdobozok, porcelán szigetelők, újságfoszlányok és számtalan egyéb anyag. A hüledező kertész minden egyes alkalommal ilyesmiket bányász ki az ágyásaiból. Meglehet, hogy egyszer egy örökégő kályha, Attila sírja vagy Szibilla könyve kerül elő a tulipánok alól; a kultúrtalajban a világon minden előfordulhat.
A kertészek kánonjoga szerint júliusban oltják, illetve szemzik a rózsákat. Ez általában a következőképp történik: előkészítik a csipkerózsát, a vadócot, vagyis az alanyt, amelyet oltani fognak, összehordanak egy csomó háncsot, s végül előkerftik az oltó- vagy a szemzőkést. Amikor minden szépen együtt van, a kertész a hüvelykujj a bögyén kipróbálja a kés élét. Ha a kés elég éles, belehasít a kertész ujjába, s ék alakú sebet ejt rajta. A vérző ujjat aztán bekötik, néhány méter gézt csavarnak rá, úgyhogy az ujjon egy eléggé fejlett pufók bimbó keletkezik. Ezt nevezik rózsaoltásnak. Ha nincs kéznél vadrózsatő, az imént leirt hüvelykujjsebzést más alkalommal is végre lehet hajtani, például oltóvesszők, dugványok készítése, fattyúhajtások vagy elvirágzott szárak levágása, bokrok metszése során és így tovább.
De a fő gond júliusban mégiscsak a kert öntözése. Ha a kertész kannával öntöz, számolja a kannákat, mint az autós a megtett kilométereket. Nohát, hirdeti bajnoki gőggel, ma negyvenöt kannára vittem fel!Ha tudnátok, milyen jóleső érzés, amikor a hűs víz csobogva zúdul a kiaszott talajra, amikor alkonyatkor vízcseppek ragyognak a buzgó öntözéstől lucskos virágokon, leveleken, s szinte hallani, hogy a kert elégedetten, megkönnyebbülten sóhajt, akárcsak a szomjas vándor, aki letörölve bajuszáról a sör habját, így szól:
Hű, de milyen szomjas voltam! Csapláros, még egy pohárral! S a kertész lohol még egy kanna vízért, hogy csillapítsa kertje júliusi szomját.
Rózsák és floxok, napfényvirág és szépecske, sásliliom, kardvirág, harangvirágok és sisakvirág és peremizs, molyűző meg margitvirág - még mindig elég sok virágzik belőlük a rossz viszonyokhoz képest, istennek hála. Mindig van, ami virít, van, ami elvirít, mindig kell levágni fonnyadt szárakat, s ilyenkor így szólunk (a növényhez, nem magunkhoz): No, neked már befellegzett !
Lám, ezek a virágok igazán olyanok, mint a nők:
Olyszépek, üdék, az ember bámulja őket, hogy majd kinézi a szemét, mégsem fogja fel szépségüket teljes egészében, valamit mindig elszalaszt belőle, édes istenem, hisz minden szépség oly végtelen, oly kimeríthetetlen; de mihelyt elvirítanak (a virágokról beszélek!), akkor tudom is én, mintha már nem adnának magukra, s durván szólva, olyanok, mint a lompos asszony.
Milyen kár, kedves szépem (a virághoz beszélek!), milyen kár, hogy úgy eljár az idő; a szépség elmúlik, csak a kertész marad meg.
A kertész számára az ősz már márciusban megkezdődik: az első elvirított hóvirággal.