Ismét eltel egy év. Hozott jókat, volt benne rossz is. De előttünk az új év és a jövőbe kell néznünk.
Most az újév küszöbén kívánok minden látogatómnak és kertésztársamnak sikerekben gazdag, eredményes boldog ÚJ Évet!
Most már hál’ istennek minden elkészült. Hát hiszen volna még egy és más tennivaló, mert ott hátul kemény a föld, mint a vas, azt az imolát meg tulajdonképpen át akartam ültetni, de most már béke vele, leesett az első hó. Okosabb lesz, ha megyek, és annyi idő óta először megnézem a kertet!
Az a fekete valami, ami kiáll a hóból, az a szurokszegfű, ez az aszott szár a kék harangláb, amott az az elperzselt levélcsomó az asztilbe. De nézzük csak, az a csutak a hanga őszirózsa, az Aster ericoides, s itt, ahol semmi sem látszik, itt a narancssárga zerbeboglár, az a kis kupac hó a Dianthus, persze hogy a Dianthus. S ott az a száraz szár, az alighanem a piros virágú cickafark.
Brr, hanem csíp a hideg! Az ember még télen sem gyönyörködhet a kertjében.
Jól van hát, fűtsünk be, hagyjuk a kertet szunnyadni a könnyű hódunna alatt. Jólesik most másra is gondolni, roskadozik az asztal az el nem olvasott könyvektől, fogjunk hát hozzá az olvasáshoz; annyi egyéb tervünk, gondunk van, szedjük csak elő őket. Csakhogy jól betakartunk-e mindent fenyőgallyal? Elég takarót tettünk a fáklyaliliomra, nem felejtettük el betakarni az ólomgyökeret? A kalmiát is árnyékolni kellene egy-két gallyal, s jaj, nem fagy-e meg az azálea? Mi lesz, ha nem hajtanak ki a boglárka gumói? Akkor majd ültetünk a helyükbe… mit is?... várjunk csak… várjunk csak, mindjárt megnézzük valamelyik árjegyzékben.
Decemberben tehát a kert főként a kertészeti katalógusok tömegében fejeződik ki. Maga a kertész üveg alatt, fűtött helyiségben telel át, őt nem istállótrágya és fenyőgally takarja, őt nyakig elborítják a kertészeti árjegyzékek és prospektusok, könyvek, füzetek, s ezekből azt olvassa, hogy:
1. a legértékesebb, leghálásabb és teljességgel nélkülözhetetlen virágok épp azok, amelyek az ő kertjében eddig egyáltalán nincsenek meg;
2. minden, ami a kertjében van, „egy kicsit kényes”, „könnyen kifagy”, vagy hogy egy ágyásba, egymás mellé ültetett el olyan virágot, amely „nedvességet igényel”, s olyat, amelyet „óvjunk a nedvességtől”, hogy az, amit különleges gonddal a legnaposabb helyre tett, „teljes árnyékot” kíván, és megfordítva;
3. vagy háromszázhetven, sőt még több virágfaj létezik, amely „több figyelmet érdemelne”, és amelynek „nem volna szabad hiányoznia egyetlen kertből sem”, vagy pedig legalábbis „egészen új és meglepően érdekes fajta, s jóval felülmúlja az eddigi eredményeket”.
Mindettől a kertész decemberben nagyon elszontyolodik. Rémüldözni kezd, hogy tavaszra egyetlen szál virágja ki nem hajt, mert kifagynak vagy befüllednek, elpusztulnak a nedvességtől, vagy éppen a napfény hiánya miatt, és váltig azon töpreng, hogyan fogja a szörnyű hiányokat pótolni.
Másrészt a kertész rájön, hogy még ha kevés növénye pusztulna is el, akkor sem lesz a kertjében jóformán semmi azokból a „legértékesebb, dúsan virágzó, egészen új, felülmúlhatatlan” fajokból, amelyekről most olvasott hetvenhét katalógusban. Ez is elviselhetetlen hiány, amelyet valahogy pótolni kell. Ekkor az áttelelő kertészt már végképp nem érdekli többé, mije van a kertben, csak azzal van tele a feje, mije nincs, és persze a hiányzó növények száma a jóval nagyobb. Bújja hát a katalógusokat, aláhúzogatja, mit kell megrendelnie, minek nem szabad hiányoznia többé a kertből. Első nekibuzdulásában kijelöl négyszázhetven évelő virágot, amit ha törik, ha szakad, meg akar rendelni. Mikor összeszámolja őket, egy kicsit lelohad a lelkesedése, s vérző szívvel kezdi kihagyogatni azokat, amelyekről egyelőre kénytelen lemondani. Ezt a fájdalmas selejtezést még vagy ötször kell végrehajtania, akkorra már csak mintegy százhúsz marad „a legszebb, leghálásabb, nélkülözhetetlen” évelőkből, s ezeket örömtől repesve megrendeli. „Küldjék, kérem, március elején!” Istenem, bárcsak már március lenne, gondolja lázas türelmetlenséggel.
De hát vaksággal verte meg az Úr; márciusban rájön, hogy a legnagyobb fáradsággal is bajosan talál a kertjében két-három helyet, ahová még valamit ültethetne, s azt is csak a kerítés mellett, valahol a japán birs árnyékában.
Miután a kertész elvégezte ezt a fő s – amint látjuk – egy kissé elhamarkodott téli munkát, kegyetlenül unatkozni kezd. S mivel csak „márciusban kezdődik a munka”, számolja a napokat, mennyi van hátra márciusig, és mert igen sok, levon belőlük tizenötöt, mondván: „néha már februárban kezdődhet a munka”.
Karel Čapek: A szenvedelmes kertész (1929), Mayer Judit fordítása
... Itt van ujra.
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
- Petőfi Sándor -
OKTÓBER
Azt mondják, októberben a természet aludni tér. A kertész jobban tudja, mi az igazság, ő azt mondja, az október éppen olyan hasznos hónap, mint az április. Ha nem tudnátok: valójában az október az első tavaszi hónap, a föld alatti sarjadás, csírázás, a rejtett rügyfakadás hónapja. Túrjatok csak bele egy kicsit a földbe, ott vannak az ujjnyi vastagra duzzadt rügyek, a zsenge csírák és a mohó gyökerek – semmi kétség, itt a tavasz; eredj csak, kertész, ültess!
A hónapok közül tehát az október a kiültetés és átültetés hónapja. Kora tavasszal ott áll a kertész az egyik ágyás fölött, s nézi, hogy csak itt-ott bújik elő a földből egy-egy hajtás csúcsa, s elmerengve szól: Ez itt egy kicsit kopár és üres, valamit kell még ide ültetnem. Vagy egy hónap múltán újra ott áll a kertész ugyan a fölött az ágyás fölött, csakhogy időközben kétméteresre nőttek a delfiniumok, a margitvirágokból szinte dzsungel, a harangvirágokból őserdő lett, s a jó ég tudja, még mi nem tenyész ott, s akkor a kertész merengve szól: Ez itt egy kicsit túlságosan zsúfolt és sűrű, ezt itt ki kell… igen, kiritkítom és szétültetem. Októberben megint csak ott áll a kertész a fölött a bizonyos ágyás fölött, s látva, hogy csak itt-ott kandikál ki belőle egy-egy száraz levél vagy csupasz virágszál, merengve szól: Ez itt egy kicsit kopár és üres, ültetek ide valamit, mondjuk, hat floxot vagy talán egy nagyobb fajta őszirózsát. Megy és legott megteszi. A kertész élete tele van változatossággal és cselekvőkészséggel.
Titkos elégedettséggel hümmögve fedez fel a kertész októberben a kertjében kopár helyeket. Teringettét, mondja magában, itt alighanem kipusztult valami, no, várjunk csak, ültetnem kell ide, erre az üres helyre… mit is?... Mondjuk, aranyvesszőt, vagy talán inkább poloskafüvet, azaz Cimicifugát, az még nálam úgysincs, de a legszebb mégis egy asztilbe, azaz hogy a csótárvirág lenne ide, csakhogy őszre talán a legjobban illenék egy tiszaparti margitvirág, viszont tavaszra a zergevirág, a Doronicum sem lenne rossz… hopp, megvan, egy ápolkát teszek ide, vagy Sunset, vagy Cambridge Scarlet változatot… ami azt illeti, a sásliliom is megfelelne… Mélyen elgondolkodva lépeget a kertész hazafelé, s útközben még eszébe jut, hogy a Morina is hálás növény, nem szólva a szépecskéről, de a tisztesfű sem megvetendő. S aztán valamelyik kertészetben hamar rendel aranyvesszőt, poloskafüvet, asztilbét, margitvirágot, zergevirágot, ápolkát, sásliliomot, szépecskét, tisztesfüvet, s ezekhez hozzáírja még az atracélt és a zsályát. Néhány napon át mérgelődik, hogy nem és nem küldik a megrendelt virágokat. Végül mégiscsak hoz a postás egy nagy kosarat, s a kertész mohón nekiront az ásóval annak a bizonyos kopár helynek. Nyomban az első ásócsapásra kifordul a földből egy sűrű gyökérgubanc, amelyből kövér rügyek egész bokra törtet felfelé. Jézusmáriám, jajdul fel a kertész, hiszen ide ültettem annak idején a zergeboglárt!
Az ősz igen termékeny időszak; hozzá képest a tavasz úgy mondhatnám, egy cseppet kicsinyes. Az ősz nagy méretekben szeret dolgozni. Hát megtörténik valaha, hogy az ibolya három méter magasra nő, vagy hogy a tulipán csak nő, növekszik, míg túlnövi a fákat? No, ugye! De az bezzeg megesik, hogy tavasszal elültettünk egy őszi Astert, és októberre kétméteres őserdő lesz belőle, amelybe belépni sem merészel az ember, mert nem találna ki belőle. Vagy például áprilisban elültettem a Helenium, azaz napfényvirág egy incifinci gyökerét, most meg szinte gúnyosan bókolnak aranysárga virágai a fejem fölött, és lábujjhegyre állva sem érem el őket. Lépten-nyomon megesik a kertésszel, hogy egy kicsit elveti a sulykot. Ezért aztán ősszel sor kerül a virágok költöztetésére: a kertész minden évben máshova hordja az évelő virágokat, viszi őket szépen, mint macska a kölykét, s minden évben elégedetten mondja: Így, most már mindent elültettem, minden rendben van. A következő évben megint csak így sóhajt fel. A kert ugyanis soha sincsen készen. E tekintetben hasonlatos a kert az emberi világhoz és minden emberi vállalkozáshoz.
Karel Čapek: A szenvedelmes kertész (1929). Mayer Judit fordítása
"Vége van a nyárnak,(Móra Ferenc)
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak."
A kertésznek a szeptember a maga nemében hálás és nevezetes hónap; nemcsak azért, mert akkor virít az aranyvessző, az őszi Aster és a Chrysanthemum indicum, s nemcsak miattatok, virágoktói roskadozó,lenyűgöző szépségű georgínák. Higgyétek el, tamáskodók,hogy a szeptember minden másodszor virágzó növény választott hónapja, a szeptember a másodvirágzás ideje, a szőlőérés hónapja. Ezek aKarel Čapek: A szenvedelmes kertész (1929), Mayer Judit fordítása
szeptember mélyebb értelemmel teli titkos kiváltságai, de ezenfelül ez az a hónap, amikor ismét kitárja ölét a föld, úgyhogy megint ültethetünk. Most kerül a földbe minden, aminek tavaszig meg kell erednie. Ez persze megfelelő jogcím nekünk, kertészeknek arra, hogy megint egyszer végiglátogassuk a szaktársakat, megnézegessük, hol mi van, kiválasszunk néhány kincset érő növényt már a következő tavaszra, s egyúttal jó alkalom most itt arra is, hogy megállítva a rohanó esztendőt, elidőzzünk egy kicsit e derék szakembereknél, s megadjuk nekik az őket megillető tiszteletet.
A nagy kertész, azaz a hivatásos termesztő rendszerint józan életű férfiú, nem iszik, nem dohányzik, egyszóval erényes. A történelem nem jegyzett fel róla sem nevezetes gaztetteket, sem hadi, sem politikai érdemeket.Emlékét egy-egy új rózsa-, georgína- vagy almafajta örökíti meg; neki ez a dicsőség, amely rendszerint anonim, vagy más név alatt rejtőzik - untig elég. A természet különös szeszélye folytán a kertész általában testes, sőt hatalmas termetű ember, talán azért, hogy megfelelő ellentétet alkosson a virágok gyengéd, filigrán kecsességével, vagy mert a természet Cibelé képere formálta, szemléltetni akarván ezzel, hogy a kertész az éltető, a gondos atya. És valóban, mikor a kertész ujjaival vájkál a virágcserepekben, az majdnem annyi, mintha tápláló emlőt nyújtana kis neveltjeinek.
A kertész megveti a kertépítő mérnököket, azok viszont a kertészeket tartj ák afféle zöldségeseknek. Jegyezzétek meg, a kertész szerint az ő foglalkozása nemcsak afféle mesterség, hanem tudomány és művészet; lesújtóbb véleményt nem is mondhat vetélytársáról, mint azt, hogy jó üzletember. A hivatásos kertészhez nem úgy jár az ember, mint a fehérnemű- vagy avaskereskedőhöz, akinek megmondja, mit akar venni, fizet, és továbbáll. A kertészhez az ember beszélgetni megy: megkérdi, hogyan is hívják ezt vagy azt a növényt, elmondja, hogy a szirtőr, amit tavaly vett tőle, remény teljesen fejlődik, elpanaszolja, hogy az idén kár esett a Mertensiákban, és könyörög neki, mutassa meg újdonságait. Meg kell vitatni, melyik a jobb, a Rudolf Göthe vagy az Emma Bedau (ezek őszirózsák), valamint perlekedni is illik egy sort például azon, mit szeret jobban a Gentiana Clusii, az agyagot vagy a tőzeget.
Ilyen és hasonló megbeszélések után kiválasztunk egy új ternyét (az ördögbe is, ugyan hová tegyük majd !), egy szarkaláb at, mert az otthonit elpusztította a lisztharmat, no meg egy cserepet, amelyről a kertésszel együtt sem tudjuk kisütni, mi van benne, s miután néhány kellemes órát eltöltöttünk tanulságos és szórakoztató tereferével, fizetünk a kertésznek - aki nem kereskedő - öt-hat koronát, és ezzel kész. A kertész mégis szívesebben lát bennünket, akik jól meggyötörjük, mint azt az uraságot, akin messziről érzik az autószag, s aki egyszerűen meghagyja neki, válasszon ki számára "hatvanféle fajt a legkülönb virágaiból, de aztán prima minőségű ek legyenek".
Minden hivatásos kertész esküdözik, hogy kertjének . földje silány, ő nem trágyáz és nem öntöz, télre semmit le nem takar. Nyilván azt akarja ezzel bizonyítani, hogy virágai kizárólag iránta való szeretetből növekszenek. Némi igazság van is ebben: a kertészkedéshez szerencsés kéz kell, vagy talán azt mondhatnánk, égi kegyelem. Az igazi kertész csak úgy vaktában beledug a földbe egy-két levelet, s kihajt belőle mindenféle virág; mi, laikusok pedig vesződünk a magról nevelt palántával, öntözzük, a helyét is
megfújjuk, szaruliszttel, sőt gyermektápszerrel tápláljuk, a végén mégis elfonnyad, elszárad. Azt hiszem, van ebben valami varázslat, akár a vadászok vagy az orvosok mesterségében.....
.....Nem áltathatjuk magunkat tovább: itt az ősz. Bizonyság rá: virítanak az őszi Asterek és az őszi margitvirágok, vagyis a krizantémok. Ezek az őszi .növények valami különleges erővel és gazdagon ontják a virágot, nem sokat teketóriáznak, egyik virág olyan, mint a másik, de van! Mondhatom, hogy az érett kornak ez a virágba borulása hevesebb és szenvedélyesebb az ifjú tavasz szertelen csapongásánál. A meglett ember bölcs következetessége nyilvánul meg benne: ha már virágzás, hát adjuk meg a módját, s legyen sok-sok méz, hadd gyűjtsenek a méhek. Mit számít egy-egy lehulló falevél a dús, a gazdag őszi virágzás mellett? Hát nem látjátok,hogy nincs ellankadás?
Az augusztus általában az az időszak, amikor az amatőr kertész elhagyja tündérkertjét, és szabadságra megy.
Egész esztendőben nagy hangon hirdette ugyan, hogy az idén nem utazik sehová, nincs olyan nyaralóhely, ami felérne az ő kertjével, s nem lesz olyan kötnivaló bolond, hogy vonaton rázassa magát valahová Kukutyinba - de mikor aztán beköszönt a nyár, ő is csak igyekszik kifelé a városból, vagy mert feltámadt benne a vándorösztön, vagy a szomszédok miatt, "hogy ne mondhassák, hogy mit tudom én ... " Nehéz szívvel utazik el, tele van gonddal, aggodalommal, félti a kertet.
Jól jegyezzétek meg, az igazi, a vérbeli kertészről beszélek, nem a gyümölcsészekről meg a zöldségtermesztőkről!
Csak ujjongjon a gyümölcsész az almáin, körtéin, örvendezzen a zöldséges a karalábé, a karórépa meg a zeller óriási méretein, a vérbeli kertész minden ízében érzi, hogy az augusztus már a fordulat ideje.
Ami virít, sietve igyekszik elvirítani, s most még jön az őszi Asterek és a krizantémok ideje, s azzal vége!
De ugye te, ragyogó lángvirágom, s ti mind: aranyszínű aggófű, napsárga aranyvessző, aranyló rudbeckia, Harpalium, aranybarna napfényvirág, ti és én, mi együtt, még nem adjuk meg magunkat! Szó sincs róla!
Egész éven át tart a tavasz, egy életen át az ifjúság: mindig van tartalék, amiből kihajt a virág. Az csak szóbeszéd, hogy ősz van, mi addig másféle virágot hajtunk, a föld alatt növekedünk, tartalékot gyűjtünk az új hajtásokhoz ; mindig, de mindig van mit tenni. Csak akik ölbe tett kézzel ülnek, azok mondják, hogy minden rosszra fordul, aki virul, és gyümölcsöt érlel - akár novemberben is -, az nem vesz tudomást az őszről, annak aranyló nyár van, annak számára nincs elmúlás, csak sarjadó élet van. Tudd meg, őszirózsám, s te 'is, drága embertársam: az év olyan hosszú, hogy nincs is soha vége.