2010. december 31., péntek

BUÉK 2011

Vége az évnek!

Ismét eltel egy év. Hozott jókat, volt benne rossz is. De előttünk az új év és a jövőbe kell néznünk.




Most az újév küszöbén kívánok minden látogatómnak és kertésztársamnak sikerekben gazdag, eredményes boldog ÚJ Évet!




2010. december 23., csütörtök

Ünnepi köszöntő

Elérkezett a blog első Karácsonya. 


Ebből az alkalomból köszöntöm minden kedves látogatómat.
Kívánok mindenkinek örömökben gazdag, áldott, békés Karácsonyt


2010. december 21., kedd

Tél a kertben

Megérkezett a tél.

Decemberben volt már mindenféle idő. Esőből éppen elég, a kert végében is megállt a víz, de most ez nem csinált nagy kárt, míg máshol, másoknak bizony nagy gondokat okozott.


 A határ egyes részei is teljesen víz alatt vannak. Aztán megérkezett a hideg, majd a hó is. A kertet fehér lepellel borította be. Azután ennek is vége lett, olvadt, most szennyes, sáros minden.  Eddig nem volt szép a tél.


Munka már kint nincs. El lehet kezdeni a tervezgetést, a magok beszerzését. Na meg elvégezni az év számvetését. Mi sikerült, mi fog elmaradni jövőre, miből kell kevesebb és milyen új növények kerülnek szaporításra.
Egyenlőre hátradőlünk, emlékezünk a nyárra,tervezgetjük a jövőt, és várjuk az ünnepeket.



Az év utolsó hónapja

Most már hál’ istennek minden elkészült. Hát hiszen volna még egy és más tennivaló, mert ott hátul kemény a föld, mint a vas, azt az imolát meg tulajdonképpen át akartam ültetni, de most már béke vele, leesett az első hó. Okosabb lesz, ha megyek, és annyi idő óta először megnézem a kertet!

Az a fekete valami, ami kiáll a hóból, az a szurokszegfű, ez az aszott szár a kék harangláb, amott az az elperzselt levélcsomó az asztilbe. De nézzük csak, az a csutak a hanga őszirózsa, az Aster ericoides, s itt, ahol semmi sem látszik, itt a narancssárga zerbeboglár, az a kis kupac hó a Dianthus, persze hogy a Dianthus. S ott az a száraz szár, az alighanem a piros virágú cickafark.

Brr, hanem csíp a hideg! Az ember még télen sem gyönyörködhet a kertjében.
Jól van hát, fűtsünk be, hagyjuk a kertet szunnyadni a könnyű hódunna alatt. Jólesik most másra is gondolni, roskadozik az asztal az el nem olvasott könyvektől, fogjunk hát hozzá az olvasáshoz; annyi egyéb tervünk, gondunk van, szedjük csak elő őket. Csakhogy jól betakartunk-e mindent fenyőgallyal? Elég takarót tettünk a fáklyaliliomra, nem felejtettük el betakarni az ólomgyökeret? A kalmiát is árnyékolni kellene egy-két gallyal, s jaj, nem fagy-e meg az azálea? Mi lesz, ha nem hajtanak ki a boglárka gumói? Akkor majd ültetünk a helyükbe… mit is?... várjunk csak… várjunk csak, mindjárt megnézzük valamelyik árjegyzékben.
Decemberben tehát a kert főként a kertészeti katalógusok tömegében fejeződik ki. Maga a kertész üveg alatt, fűtött helyiségben telel át, őt nem istállótrágya és fenyőgally takarja, őt nyakig elborítják a kertészeti árjegyzékek és prospektusok, könyvek, füzetek, s ezekből azt olvassa, hogy:

1. a legértékesebb, leghálásabb és teljességgel nélkülözhetetlen virágok épp azok, amelyek az ő kertjében eddig egyáltalán nincsenek meg;

2. minden, ami a kertjében van, „egy kicsit kényes”, „könnyen kifagy”, vagy hogy egy ágyásba, egymás mellé ültetett el olyan virágot, amely „nedvességet igényel”, s olyat, amelyet „óvjunk a nedvességtől”, hogy az, amit különleges gonddal a legnaposabb helyre tett, „teljes árnyékot” kíván, és megfordítva;

3. vagy háromszázhetven, sőt még több virágfaj létezik, amely „több figyelmet érdemelne”, és amelynek „nem volna szabad hiányoznia egyetlen kertből sem”, vagy pedig legalábbis „egészen új és meglepően érdekes fajta, s jóval felülmúlja az eddigi eredményeket”.

Mindettől a kertész decemberben nagyon elszontyolodik. Rémüldözni kezd, hogy tavaszra egyetlen szál virágja ki nem hajt, mert kifagynak vagy befüllednek, elpusztulnak a nedvességtől, vagy éppen a napfény hiánya miatt, és váltig azon töpreng, hogyan fogja a szörnyű hiányokat pótolni.
Másrészt a kertész rájön, hogy még ha kevés növénye pusztulna is el, akkor sem lesz a kertjében jóformán semmi azokból a „legértékesebb, dúsan virágzó, egészen új, felülmúlhatatlan” fajokból, amelyekről most olvasott hetvenhét katalógusban. Ez is elviselhetetlen hiány, amelyet valahogy pótolni kell. Ekkor az áttelelő kertészt már végképp nem érdekli többé, mije van a kertben, csak azzal van tele a feje, mije nincs, és persze a hiányzó növények száma a jóval nagyobb. Bújja hát a katalógusokat, aláhúzogatja, mit kell megrendelnie, minek nem szabad hiányoznia többé a kertből. Első nekibuzdulásában kijelöl négyszázhetven évelő virágot, amit ha törik, ha szakad, meg akar rendelni. Mikor összeszámolja őket, egy kicsit lelohad a lelkesedése, s vérző szívvel kezdi kihagyogatni azokat, amelyekről egyelőre kénytelen lemondani. Ezt a fájdalmas selejtezést még vagy ötször kell végrehajtania, akkorra már csak mintegy százhúsz marad „a legszebb, leghálásabb, nélkülözhetetlen” évelőkből, s ezeket örömtől repesve megrendeli. „Küldjék, kérem, március elején!” Istenem, bárcsak már március lenne, gondolja lázas türelmetlenséggel.

De hát vaksággal verte meg az Úr; márciusban rájön, hogy a legnagyobb fáradsággal is bajosan talál a kertjében két-három helyet, ahová még valamit ültethetne, s azt is csak a kerítés mellett, valahol a japán birs árnyékában.

Miután a kertész elvégezte ezt a fő s – amint látjuk – egy kissé elhamarkodott téli munkát, kegyetlenül unatkozni kezd. S mivel csak „márciusban kezdődik a munka”, számolja a napokat, mennyi van hátra márciusig, és mert igen sok, levon belőlük tizenötöt, mondván: „néha már februárban kezdődhet a munka”.

Karel Čapek: A szenvedelmes kertész (1929), Mayer Judit fordítása