2010. április 12., hétfő

Díjat kaptam.

Az a jó hír érkezett ma, hogy díjat kaptam.


Köszönöm Makkának, hogy gondolt rám, és érdemesnek tartott, hogy elküldje a Kreatív blogger díjat.
Ez azért különösen nagy öröm, mert ez az első díj, melyből érezhető, hogy szívesen jártok a kertemben.
A díjjal járnak kötelezettségek is, amelyek közül nem is egyszerű mindet teljesíteni.

Lássuk mik ezek:
A teendők abban az esetben, ha ilyen díjjal jutalmazzák az embert:

1. Meg kell köszönnöm a díjat.
2. A logót ki kell tennem a blogra.
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
4. Írnom kell magamról hét dolgot.
5. Tovább kell adnom hét embernek.
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy értesüljenek a díjazásról

Ez az egyik legnehezebb, hogy írjak magamról. Akik a különböző topikokon régebb óta olvasnak, valamit tudhatnak már rólam. Itt túl sok dolog nem derült még ki, hiszen itt nem én vagyok a fontos, hanem a kert, a növények. Szeretem a növényeket. A növények, ezen most csak a kertben lévőkre gondolok, tőlem függenek. Nekem kell róluk gondoskodnom, hiszen én hívtam őket életre, így nekem kell az életfeltételeket biztosítani számukra. Ők cserében a szépségükkel viszonozzák ezt, no meg, a termésükkel. Kár tagadni, hogy ebben van egy kicsit önzés is, mert valljuk be, ez a fő cél. Hogy megegyük őket. Ha belegondolok, egy tavaszi zöldséges zöldborsólevesben benne van az egész tavasz illata. Kell ennél több?

Két egyforma virág, két egyforma fűszál nincs, mint ahogyan két egyforma ember sincs. Az embereket szeretem. Viszont annyi bajom van velük, hogy nem szeretek közöttük élni. Legalábbis az újabb években. Nehezen viselem el azt, hogy nagyon sokan nincsenek tekintettel másokra, viselkedésükkel, életmódjukkal bosszúságot okoznak. Nem szeretem a zajt sem. Legalábbis az értelmetlen, és ész nélküli zajkeltést. Ezt én szonáris környezet szennyezésként élem meg. Konkrétan a fűnyírókra, fűkaszákra, köszörűkre, stb gondolok. Nem az ezekkel történő munkavégzésre, hanem visszakanyarodva az emberekhez, az érthetetlen időpontokban való használatra, az elrontott ünnepekre, megölt estékre, széttört hajnalokra. Ha lehetőségem lenne rá, olyan helyen élnék, ahol a saját szomszédom is én lennék.

Valamikor ifjúkoromban hajókon dolgoztam. Néha még ma is álmodom ezekkel a régi hajókkal, a régi emberekkel, és a régi vizekkel.
Az emlékek, ha nem idézzük föl őket néha, elfolynak, mint a régi vizek. Ebből látszik, hogy van úgy, hogy szeretek nosztalgiázni. Ugyanúgy, mint a régi emberek életéről olvasni. Általában olvasni is szeretek. Gyűjtöm a régi idők kertészeti írásait. A régi népi életről szóló szociológiai, néprajzi írásokat, irodalmi visszaemlékezéseket. Ugyanakkor próbálok ezekből hasznosítani is valamit. A múlt annyit jelent, amennyit megőrzünk belőle, és annyi marad meg, amennyit tovább tudunk adni.

Szeretem a dolgokat egyszerűen elvégezni, de néha belemerülök, túlbonyolítom, és annyira alaposan akarom megoldani, hogy esetleg ezzel csinálok kárt.
Szeretek a természetben járni, és ez akkor igazán öröm, ha a családommal tehetem meg. Elsősorban a hegyvidéki tájak vonzanak. De erre ritkán nyílik lehetőség, így marad a kert, ez kis terület, de néha ez is elég. Mert mindig kell egy hely, ahol úgy érezzük, hogy jó helyen vagyunk.

Ahogy olvasom, ez már szinte több is, mint hét dolog.

A következő feladat talán még nehezebb, hiszen a blogok világában én még nem régóta vagyok. Azok közül, akiket olvasok és szívesen továbbadnám a díjat, már nagyon sokan megkapták. Így csak keveset ismerek, akiknek még tovább tudom küldeni, remélem nem veszik zaklatásnak, és, ha már megkapták, díjat mindenképpen megérdemlik.

Ők:

Tortoro, akinél megcsodálhatjuk ezeket a csodálatos fákat, akik talán az időt is túlélik, mert oly öregek, hogy többet láttak, mint mi el tudunk képzelni.
Réka , akinek irígylésre méltó a lelkesedése, mellyel a nagyobbik kertet művelik, de a kreatív díj a naplóért illeti.
Ahama, ahol igazán jelen van a kreativitás:
Kékmadár, ahol csodálatos vizuális látvány található.

Mégegyszer köszönöm!
 

2010. április 10., szombat

Tavaszi munkák a kertben.

Lassan egyre több munka adódik a kertben, ahogy javul, és melegszik az idő. Most már nem csak a palántaneveléssel kell törődni, hanem a szabadföldi növényekkel is.

Jobbra borsó, zöldségfélék, mögötte a zöldhagyma salátával, és egy üres ágy. Balra fönn borsó, az út mellett fokhagyma.

A palánták már több, mint egy hete éjjel is kint alszanak az üvegházban.  Igaz, hogy sokszor éjjelre 6-8 fokig lehül a levegő (ilyenkor egy kis fóliával még letakarom őket), de már megszokták . Ezek közül azokat a paprikákat, melyeket januárban vetettem el, ki is ültettem az állandó helyükre.
Ezek:

Az út két oldalán hagyma, retkek, saláta. A palánták a földben. Balra a ládákban kötöző és metélőhagymapalántának.
Ezenkívül még két tő Marmande paradicsom lesz az üvegházban. Többet nem akarok, mert régebben nem győztük enni bentről is, korainak 2 tő elég, aztán majd teremnek a kintiek eleget.

Palánták  az üvegházban. Ezek szabadba mennek majd.

Ezeket a kicsiket tűzdeltem utoljára. Még épületben vannak, de szépen fejlődnek.

Majd később 2 tő Bernadett saláta uborka lesz még az üvegházban. Ezt még két napja vetettem el. Nem kapkodom el, mert az uborka melegigényes. Később, meg vízigényes. Ha termőre fordul, tövenként megkívánja a napi  egy vödör vizet. Különben nem lesz a termésnek elég nedvtartalma, taplós lesz. Na meg nem is terem rendesen. De ugyanígy öntözöm majd a szabadföldieket, de azok még ráérnek.
Az üvegházban szépen fejlődik a retek, lassan fejesedik a saláta.

Szabadból már lehet enni az áttelelt zöldhagymát. A zöldborsóból mindkét fajta szépen kikelt. A korai Rajnai törpe az kifejtő borsó, míg a Maxigolt későbbi, velőborsó. A borító fóliákat levettem róla, hogy rendesen érje az eső.
Sorol a sárgarépa, petrezselyem, és a magról vetett hagyma.

Jól látszik a zöldségféléket elválasztó hagyma. Előtérben egy vakondrisztó. A palackot a szél forgatja, a hangot a vas leviszi a földbe, és a kis ásóművész nem tulságosan szereti ezt.


A Rajnai törpe zöldborsó. ez alacsony, korai fajta.
Átraktam a komposztot. A mögötte lévő olasznád tavalyi hajtásait levágtam.

Így néz ki. Most hiretelen nem találtam saját képet, így innen kölcsönöztem.

Én ezt használom sok növényhez karónak. két három évig bírják. Vastagság szerint sorba rakom, a vastagabbakból 1,5- 2 méteres, a vékonyabbakból rövidebb karókat vágok. A legvékonyabbakból sorjelzők lesznek.

Szétválogattam vastagság szerint. A legvége nem elég kemény, azt ki kell dobni.

Földarabolva. Egy darabig elég lesz. Mögötte a komposzt.

A bogyósok tövéről ki kellett szedni a kinőtt tarackot. Majd a tövekre komposztot tettem, és erre fakérget.
A tarackkal állandó harcban vagyunk, a legváratatlanabb helyeken nő ki. A zöldségesben nem akarok gyomírtózni, így kézzel vagdossuk, szedjük, takarjuk. Más helyeken, ahol nincs haszonnövény glifozát alapú gyomírtóval lehet hatékonyan írtani. ilyen a Glialka. Ez csak levélen keresztül hat. A klorofilt roncsolja, ezáltal pusztul el a növény. Emberre, állatra nem veszélyes.
Lehet palántázni a káposztaféléket, de azokkal ebben az évben nem tulságosan foglalkozom. Karalábét vetettem, legfeljebb pár tő kelkáposzta, és karfiol lesz majd.
Közben egyre több a szín, virágzanak a gyümölcsfák, színesednek a virágok. Csak sétálni, nézegetni is öröm, nem csak dolgozni.



2010. április 4., vasárnap

Április a kertben

A tavasz teljes pompájában virít. Április van. Ráadásul ünneppel is kezdődik, így

BOLDOG HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!

Kicsit hűvös, de szép idővel jött ez a hónap. A palánták szépen növekednek, túl sok teendő nincs most a kertben. Ilyenkor lehet gyönyörködni a naponta jelentkező új virágokban. Lassan felveszik a gyümölcsfák is legszebb ruhájukat.

A borsók szépen kikeltek, lassan leveszem róluk a fóliát. A talajfelszínt öntözni kell néha, mert eső felénk nem nagyon volt. De csak kis kézi locsolóval, hogy le ne verje a földet, meg csak nedvesség kell a magoknak.

Köszöntsük áprilist Capek írásával:

Április a kertész igazi, áldott hónapja. Csak hadd magasztalják a szerelmesek a májust, mit értenek ők hozzá? Májusban már csak virágzanak a fák, és nyílnak a virágok, de áprilisban sarjad minden. Tudjátok meg,hogy a csírázás, a rügyfakadás, a rügyek, a bimbók, a csírák a természet legnagyobb csodája, de erről már többet nem is mondok. Ki-ki hajoljon le maga, és turkálja az ujjával a porhanyós földet, visszafojtott lélegzettel,mert az ujja mindenütt zsenge, duzzadó csírát,hajt~st tapint. Ezt nem is lehet leírni, mint ahogy nem lehet szavakba foglalni, milyen a csók és még néhány hasonlóan kivételes dolog. S ha már a zsenge rügyeknél, hajtásoknál tartunk ...senki sem tudja, hogyan, de feltűnően sokszor megesik: ha belépünk az ágyásba, hogy felszedjünk egy elszáradt hajtást, vagy kitépjünk egy mihaszna pitypangot, rendszerint eltapossuk a liliom vagy a zergeboglár föld alatti rügyét .. Olyat roppan a lábunk alatt, hogy rémülten és szégyenkezve hőkölünk vissza, s e pillanatban dúvad nak érezzük magunkat, akinek lába nyomán többet fű nem nő. Vagy: az ember végtelenül óvatosan lazítja az ágyás talaját, s mi a biztos eredmény? Kettéhasít a kapával egy sarjadó hagymát, vagy leberetválja az ásóval a szellőrózsák hajtásait. S mikor riadtan hátrál, otromba talpával szétlapít egy virágzó primulát, vagy letöri a szarkaláb zsenge sarkantyúját. S minél féltőbb gonddal dolgozik, annál többet pusztít. Csak a sokéves gyakorlat tanítja meg az embert az igazi kertészt jellemző misztikus, nyers biztonságra; az igazi kertész sosem nézi, hová lép, mégsem tapos el semmit,s ha igen, akkor nem veszi a szívére a dolgot. Ennyit hát erről, csak úgy, mellékesen.


A kertészember minden bizonnyal a kultúra vívmánya és nem a természetes fejlődés eredménye. Ha természetes úton jött volna létre, más volna a testalkata: olyan lába volna, mint a bogaraknak, hogy ne legyen kénytelen guggolni, és szárnyak is ékesítenék, egyrészt csak úgy a szépség kedvéért, másrészt azért, hogy szállhasson az ágyások felett. Aki nem tapasztalta, el sem tudja képzelni, mennyire útban van az ember lába, ha egyszer nincs hova tenni; milyen fölöslegesen hosszú, mikor magunk alá kell húznunk, és ujjunkkal akarjuk turkálni a földet, s milyen elképesztőn rövid, amikor el kellene érni az ágyás túlsó szélét anélkül, hogy rátaposnánk a rózsaszín margitvirág párnájára vagy a sarjadó haranglábra. Ó, ha az ember hevederre függesztve hintázhatna a növényei fölött, vagy ha legalább olyanforma lehetne, hogy állna négy kézből, sapkával fedett fejből, és semmi másból; vagy ha kitolhatók volnának a végtagjai, mint a fényképezőgép állványa! De mivel a kertész éppoly tökéletlenül van megalkotva, mint a többi halandó, nincs más módja, mint hogy megmutassa, mit tud: egy lábujján egyensúlyozza magát, lebeg, mint a cári balettkar táncosnője, négyméteres terpeszbe áll, lepkekönnyedséggel lépdel, vagy szöcske módra ugrál, elfér egy négyzetcentiméternyi területen, megtartja egyensúlyát a dűlő testek valamennyi törvénye ellenére, mindenhova elér, mindent kikerül, s emellett még bizonyos méltóságot is próbál megőrizni, hogy embertársai ki ne nevessék.
Távolról, egy futó pillantással mást nem látni a kertészből, mint a hátsóját, minden egyebe, tehát a feje, keze-lába egyszerűen alatta van. 
( A szenvedelmes kertész)