Május van

Május van a kertben is.

"Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél."

Április végén néhány napig távol voltam, így nem tudtam elköszönni az áprilistól. Remélem nem haragszik meg ezért rám. Ebben az évben nagyon jó volt, Nem szeszélyeskedett, volt meleg, volt nedves, megfelelő volt a sarjadó növények számára. Így utólag már nem érdemes hosszabban nála időzni, mert itt toporog a küszöbön a május, minden tavaszi hónapok legszebbike, a kiteljesedés, a szépség hónapja. Az új vendéget kell beengednünk, s nem a távozó lépteit figyelni.

Köszöntsük a májust, a munkát Čapek írásával:

Ünnep



... Ám én készakarva nem a munka ünnepét akarom megénekelni, hanem a magamét. S ha épp nem lesz eső, minden bizonnyal a kertben guggolva fogok ünnepelni, mondván: "Várj csak, szórok ide alád egy kis tőzeget, s itt ezt a hajtásodat levágom. Szeretnél egy kicsit mélyebben ülni a földben, nemde?" A pázsitviola azt feleli, hogy szeretne, s erre mélyebbre ültetem. Mert ez itt az én földem, az én vérrel, verejtékkel öntözött földem, s ez szó szerint értendő, mivel ahányszor az ember levág egy vesszőt vagy hajtást, csaknem mindig megvágja az ujját is, amely voltaképpen szintén afféle vessző vagy hajtás. Akinek kertje van, óhatatlanul tulajdonossá válik: kertjében nem ilyen vagy olyan rózsa nyílik, hanem az ő rózsája, nem azt látja és állapítja meg, hogy már virágzik a cseresznye, hanem hogy az ő cseresznyefája virágzik. Akiből tulajdonos lett, bizonyos közösségre lép felebarátaival például az időjárás dolgában; erről a témáról szólva ezt mondja:


"Elegünk van már az esőből", vagy: "jó kis esőt kaptunk".


Azonkívül egy nem kevésbé erős elkülönülés mutatkozik rajta. Megállapítja, hogy a szomszéd fái az ő fáihoz képest csak holmi piszkafák és kócos seprűk, vagy úgy találja, hogy a birsalma mennyivel szebben tenyésznék az ő kertjében, mint a szomszédéban és így tovább. Igaz tehát a tétel, hogya tulajdon létrehoz bizonyos kollektív érdekeket, például, ami az időjárást illeti, de az is igaz, hogy egyúttal igen-igen erős, sőt önző vállalkozói és birtoklási ösztönöket is táplál. Nem kétséges, hogy az ember bátran síkra száll a maga igazáért, de még nagyobb készséggel, még vadabb elszántsággal hajlandó síkra szállni a kertjéért. Akinek néhány négyszögölnyi földje van, s azon valamit termeszt, az valóban többé-kevésbé konzervatív lénnyé válik, mert több ezer éves természeti törvényeknek van kiszolgáltatva. Mert mondjon bárki bármit, semmi sem rövidíti meg a csírázás idejét, és nincs hatalom, amely május előtt virágzásra bírná az orgonát. így hát az ember szépen észhez tér, s aláveti magát a törvényeknek, szokásoknak.


Téged most, kedves Campanula alpina, mélyebbre ültetlek. Munka! Igen, munkának lehet nevezni ezt is, hogy itt piszmogok a földdel, mert hiszen, istenemre, közben erőltetem a hátam meg a térdem. De nem a munka itt a fontos, hanem a harangvirág! Nem azért dolgozom, mert a munka jó, a munka nemesít, vagy mert egészséges, hanem azért, hogya harangvirág szépen virítson, a kőtörőfű pedig dús párnává duzzadjon.


Ha valamit ünnepelni óhajtanánk, nem a munkánkat, hanem a harangvirágot vagy a kőtörőfüvet kellene ünnepelnünk, mert őértük dolgozunk. S ha nem cikket, könyvet írnánk, hanem a szövőszék vagy az esztergapad mellett görnyedeznénk, nem azért végeznénk a munkánkat, mert munka, hanem azért, mert füstölt húst kapunk érte borsófőzelékkel, vagy azért, mert van egy sereg gyerekünk, és mert élni akarunk. Ezért ma a füstölt húst és a borsófőzeléket, a gyerekeket meg az életet kellene ünnepelnünk, mindazt, amit a munkánkért vásárolunk, amiért a munkánkkal fizetünk. Vagy pedig azt kellene ünnepelnünk, amit a munkánkkal létrehoztunk.


Az útépítők ne csak a munkájukat dicsőítsék, hanem az országutakat, amelyek az ő kezük nyomán lettek, s a szövőmunkások a munka ünnepén elsősorban azt a sok-sok kilométernyi vásznat és kanavászt ünnepeljék, amit megszőttek a gépeken. Mindig így mondják:


a munka ünnepe, s nem így: a teljesítmény, a végzett munka ünnepe! Márpedig az ember inkább arra lehetne büszke, ami kikerült a keze alól, mint arra, hogy egyáltalán dolgozott.


Megkérdeztem valakit, aki annak idején látogatóban járt Tolsztojnál, milyen volt az a híres Tolsztoj varrta csizma. Az illető azt mondta, hogy bizony szerfelett silány. Ha az ember dolgozik, azért dolgozzék, hogy örömét lelje a munkában, vagy azért, mert érti a dolgát, vagy azért, hogy megéljen. Mert ha valaki elvből varr csizmát, elvből és erényességből dolgozik, az olyan munkát végez, ami sokat nem érhet.


Azt a napot szeretném megérni, amikor a munka ünnepe az emberi ,ügyességnek, a munka mesterfogásainak ünnepe lesz, amikor azokat dicsérik majd, akik tudják, hol fogják meg a dolog végét. Ha ma a világ leghozzáértőbb, legtalpraesettebb embereit ünnepelnénk, akkor különösen vidám napunk volna, igazi ünnep, olyan, mint a búcsú napja, minden derék, jóravaló ember ünnepe ...


Úgy ám, csakhogy a munka ünnepe komor és szigorú nap. De te ezzel ne törődj, tavaszi floxom kicsiny virága, te csak tárd ki szépen első rózsás kelyhedet!

(Karel Čapek: A szenvedelmes kertész (1929), Mayer Judit fordítása)